Tehát a 60-as tanárember szinte az egész életét elmesélte, sikerestől-válságostól, tanmesékkel fűszerezve, helyenként célzottan. Határozottan udvarlásnak mondható a viselkedése, de azért mindig ott sejlett, hogy itt milyen szituációról is van szó. Szinte az utolsó pillanatig ott lebegett a lehetőség, hogy ne mondjak igent, egészen addig, amíg egy újabb fizetnivaló nem jelentkezett, aközben, hogy a napi kiadások folyamatos gondot jelentettek. Igent mondtam. A találkozáskor már nem akartam "felültetni", hogy mégsem, de közel voltam hozzá.
Az első érintéseknél fáztam, pedig nem mondhatom, hogy hűvös lett volna a szobában. Aztán kicsivel később belejöttem a dologba, úgy tűnt nem vagyok fából... de a történetnek ezt a részét már tudjátok.
Érdekes volt hangulatom változása az eset után (persze nem tartott túl sokáig), az "ide lőjetek, megadom magam" hangulatom átváltott a csak azért is megcsinálom, megvédem a helyzetünket, ha kell ilyen módon (amelynek azért van kellemes része is)..., harcos amazon álláspontra váltott. De nem tartott sokáig, mert a következő helyzetig eltelt idő is a bizonytalanságomat mutatta, na meg az óvatosságomat. Abban bíztam, hogy történik valami előrelépés azokban a dolgokban, ahonnan megváltás várható, de minden állt és állt, és áll...
(Annyit adalékként elmesélek, hogy a párkapcsolataim úgy alakultak, hogy szinte mindig én voltam jobb anyagi helyzetben, tehát saját tapasztalatból nem  ismerem azt a helyzetet, amikor a férfi eltartja a nőt, de sokszor még én segítettem a páromnak...  Mindemellett az az agyonemancipált nő sem voltam, mert jellemzően az ő céljai jelentették a közös célokat. Kétszer fordult elő, hogy nemet mondtam, az egyik teljesen jelentéktelen dolog volt - gyorsan megkaptam, hogy nem állok támogatón mellette. A második nem az ütős volt...  Nagyon-nagy a kontraszt...)

Visszatérve az elhatározáshoz, még mindig nem kiforrott sok-sok minden, - hogyan is lenne az...? - de érdekes tapasztalatokat szereztem, leckéket kaptam, (és lehet, adtam is...),  bár még nem  látom a legtöbbnek mi is az értelme...:), és ez csak egy pici szelet ... Lassan eltelt két hónap, lehettem volna sokkal okosabb és ügyesebb, de háát, kezdem érteni a mondást: majdnem mindegy, hogy milyen úton jársz, csak legyen utad! A kanyar is az út része (ráadásul olaszul kurvá-nak hangzik:D.)

Mit szeretnék? Adni azt amit épp tudok, rendezni, helyrehozni sok mindent, tenni a dolgaimat, no meg  a
a szeretet, szerelem és szeretkezés hármasságának elérését, egyszercsak...:)  

(Lehet címkézni így: naiv, idealista, álmodozó, valóságtól elrugaszkodott, életszerűtlen...,

de talán másként is.)

Egy aprócska kiegészítés: A leírás esetleges tárgyilagossága, érzelemmentessége véletlenül sem azt jelenti, hogy habostorta a történet,  követni pedig egyáltalán nem ajánlom.