Nemrég fejeztem be egy igen hosszú, érdekes és tartalmas beszélgetést... Határozottan jó volt, az a gondoskodós, együttgondolkodós férfias fajta, nem is hittem volna egyébként, hogy értelmes, tiszta és logikus gondolkodású, "volt gyerekszobája" tipusú férfi milyen jól tudja "kezelni" az örömlány-projektemet, ítélkezésmentesen, elfogadással, ám másfajta útkeresés lehetőségének mérlegelése mellett. (Jó-jó, igénybevett már ilyen "szolgáltatást".) A beszélgetés nem arról szól, hogy megdugni akarna (na jó nyilván, esetleg ilyesmi is szerepel a távlati terveiben), különösebb befektetés" nélkül, nem is arról, hogy az "örömlánykodás" vonzaná, és arról sem, hogy "lelki szemetesládája" lennék.

Úgy döntöttem a közeljövőben jókat fogok szeretkezni. Nem tudom pontosan mikor, kivel, de hamarosan, elegem van a várakozásból, elegem van abból is, hogy van egy kis szex, aztán meg a várakozás.

Jó, tudom, egyrészt az örömlányság nem is erről szól, másrészt meg jórészt, vagy részben rajtam múlik. (Na még egy pár "részt" írhattam volna.) Meg azt is tudom, hogy kevesebb  válogatással valamelyest jobban állnék anyagilag, talán esélyesebb lennék a likvid helyzet és egyéb rémségek normalizálására. De mindig közbejön valami, vagy valaki.... aminek következtében se szex, se pénz... háát, pedig nem én szervezem így, komolyan...

Aztán hiányzik a tervszerinti, célirányos alkotómunka is, meg a jól végzett munka utáni folyamatos elégedettség-érzés. (Egy aprócska gond van, ahhoz is pénz kell... De sóvárogva gondolok a boldog békeidőkre...) Mert a szexet nem tudom munkának tekinteni, tudom, szexmunkás a divatos megnevezés, de akkor sem, és még akkor sem, ha azt is tudom, hogy idő, energia és egyéb befektetést igényel... Mert nem könnyű, testileg, lelkileg és szellemileg sem.

No meg azt is rosszul viselem kicsit, amikor valaki ígéri, hogy keres, és aztán mégsem, és hiába tudom, hogy dolga van, váratlan esemény, vagy más halaszthatatlan dolog, mégis szeretném, ha keresne, ha írna, ha hívna, ha beszélnénk valahogyan. Mert valamely:) okból fontos és számít. Azt hiszem neki is az (lenne).

Érdekes egyébként, talán szemléletes, hogy milyen hülye vagyok: míg az örömlányos ötlet előtt nem kerestem párkapcsolatot, mert nem akartam senkit terhelni a gondjaimmal, (ha meg pl. elhallgatom, az már nem is normális kapcsolat), most meg mikor nem igazán esélyes, mégis elképzelhetőnek tartom... Természetesen rögtön villog is számtalan kérdés, aggály, bizonytalanság stb...

Most ha lehetne kicsit visszafutnék az időben, és másfelé kanyarodnék egyik-másik helyen...