Ha nincs ez a "project", nem találkozunk, vagy ha találkozunk is, észre sem vesz, ugyanígy én se Őt. Pedig így, innen nézve nagyon is helyes, igaz, messze nem annyira, amennyire korábban helyesnek képzeltem, a kép és a stílusa alapján... ráadásul a hangja sem szól úgy, hogy egyébként felfigyeltem volna rá. A megjelenése sem olyan, mint azé, aki ha jött felém, elakadt tőle a lélegzetem.  Mégis, mindezek ellenére úgy vonz, mint mágnes a vasat...

Nála találkoztunk, meglehetősen lehangoló lakás, talán mert a gazdája nem tekinti  otthonnak, vagy mert nem sikerült a személyiségével összehangba hozni a  hangulatát, vagy csak azért, mert nem süt be az ablakon a nap... Mindegy is,  mindennek addig van jelentősége amíg csókolni nem kezdjük egymást, innentől eltűnik minden, csak a két test marad, ami szinte anyagtalanná válik minden érintésben, érzékelésben. Olyan otthonos, magától értetődő, természetes. Minden kifogásom, ésszerű tiltakozásom szertefoszlik... csak Ő marad, a teste, vagy még az se, az érzékei, a jelzései...

Remekül használja a nyelvét, de nem birom sokáig, nagyobb felületen kell éreznem, testem minden lehetséges négyzetcentiméterén. Az idő elveszett a rég eltűnt lakás után, szeretném, ha itt megállna a világ... de nem,  nem áll meg, sőt viszonylag gyorsan elmegy, persze én már megelőztem, da ha még bírja, utolértem volna újra.... Az érintések lényegiek, belefeledkezek minden mozdulatba, nem tudom, nem akarom tudni, hogy véget ér és lesz pillanat, amikor nem érintem... maradnék az időtlen és tértelen létben, ahol nincs Ő és nincs én...

Írom ezeket a sorokat, sűrű a levegő körülöttem, mintha mellettem lenne... írok és az írottak itt kavarognak, szinte tapinthatóan ...