„A pesszimista panaszkodik a széljárásra, 
az optimista abban reménykedik, hogy megváltozik, 
a realista pedig állít a vitorlákon.” (William Arthur Ward)

Tudom én, hogy örömlányoknál halmozottan megjelennek azok a féfiak, akiket kellően megbántott egy vagy több nő. De kicsit mégis soknak tartom, hogy rendre-sorra ilyenekkel futok össze. (Polgári létemben is volt szerencsém hasonlóhoz, háát, nálam csapódott le sok minden, aminek másnál kellett volna...)

Azt is tudom, hogy valamelyest a lelki szemetesládája is az örömlány a vendégének, és illik meghallgatni, nonverbálisan még segíteni is a kedves (potenciális) vendéget a problémája megoldásában. De mégis... mégis rosszul esik, ha "pokróc" valaki. Nehezen viselem például a bánatos férfi-szemeket, miközben nagy mellénnyel előadja a történeteit, a szeme szomorúan árulkodik... és gyakran azonnal tüskéssé válik, amint rájön, hogy belelát a másik a valóságába. Szerintem fél őszintének lenni. (igazándiból nem praktikus hagyni, hogy őszinte legyen, mert változik az "indíttatása." Az sem kell, hogy én őszinte legyek, úgysem érti.) Azt hiszem, az örömlányhoz járás kicsit olyan, mint a net. Virtuális világ. Színházat játszanak benne. Kicsit eljátsszák azt, amik lenni szeretnének, vagy még azt se... És olyan átláthatóan teszik mindezt, persze mindenki másként...., mást és másként hazudik. Aztán csodálkozik, hogy nem lesz benne jó érzés később... Jellemzően mindenki az intimitásra vágyik, egyben fél tőle, - fél, mert sérülékeny lesz.

Létezik olyan érintés, ami valóságos.